Az 1 évvel ezelőtt emlékezetesen szép győzelmet arató gárdából, sajnálatos sérülése miatt, eleve hiányzott Radulovics Bojana. Az előző meccsen kiemelkedő formát mutató Jókai Nórinak 1 nappal a találkozó előtt elhunyt az édesapja. (Ezúttal is szeretném kifejezni együttérzésemet.) Így a mai estén enyhén szólva sem mi számítottunk a meccs esélyesének.

Ez igazolódott is az első félidőben. Végre, kényszerűségből, sikerült megtalálni a Boki nélküli formációt, de a sajnálatos szomorú esemény miatt 1 éjszaka kellett volna megtalálni a leges-legújabbat.

Az első félidőben ez még nem sikerült, ez be kell vallani. Kiss Szilárd próbálkozott sok variációval, azonban ezek nem igazán segítettek. A Fehérvár, élve a hazai pálya előnyével, na és az eleve hosszabb kispadja adta lehetőségekkel, kihasználva az ebben az időszakban túl gyakran előálló zavarodottságunkat, melynek során még a legbiztosabb ziccerek is kimaradtak, sok volt a technikai hiba, egyre növelte előnyét. Ezt többnyire, az előzőekből következően, lerohanásokkal érte el.

Sajnos, a védekezésünk sem állt a helyzet magaslatán (visszarendeződés), így Vig Vivi gyakran került kiszolgáltatott helyzetbe. Az eredményjelző, mely ezúttal, a technika csődje miatt, a leghagyományosabb volt, 9 gól előnyt mutatott az Alcoa számára, amikor az öltözőbe vonultak a csapatok.

Kicsit aggódva gondoltunk bele, akik a piros-fehér színekért szorítottunk, hogy mi lesz a továbbiakban.

A második félidő elején még úgy tűnt, nem változik semmi. Aztán, valamilyen varázsütésre, megváltozott a játék képe. Dettiék elkezdtek „harapni”. Átgondoltabb, gördülékenyebb teljesítményt, na és bátrabb megoldásokat láthattunk tőlük.

Egyre közelebb küzdöttük magunkat a hazai gárdához. Szép megoldások, eredményes támadások, valamivel hatékonyabb védekezés jellemezték csapatunkat. (Bár néha túl könnyen törhetett kapura Trishchuk, ezt azért látni kell.) A játékot mi játszottuk ebben az időszakban. A kapuban ekkor már Pisák Reni védett, aki hetes-hárítással kezdte ténykedését. Takács Fruzsi és Sári Barbi játéka is új színt vitt a játékba.

Ahogy telt-múlt az idő, úgy csökkent a különbség. Sajnos, a 9 gól mínusz nagyon sok volt, ledolgozni nem tudtuk. (Bár, ha még tart a meccs egy kicsit, ki tudja, mi lett volna. ) Ennek ellenére sikerült úgy zárni a találkozót, hogy emelt fővel, mosolyogva jöhettek le a pályáról játékosaink. Megérdemelt, nagy tapsot kaptak a jelenlévő Újváros szimpatizánsoktól.

Bizonyították újra, hogy ennek a csapatnak nem akármilyen tartása van.

Az eredmény - 33-29 - alapján nem mi nyertünk. De az biztos, hogy az erkölcsi győztesek mi voltunk.

Minden elismerésem – újra.

Láttam az ifi-meccset is. Ők nem csak jól játszottak, hanem le is győzték azt a Fehérvárt, akiktől előző alkalommal, ebben a csarnokban, simán kikaptak. (28-32 /15-16/) Gratulálok!